Mutass jó példát!

2021. Jul 29., 10:00 Venesz Piroska Pillantó kutya Micimackó szülő gyermeknevelés példák

Mutass jó példát!

Ma egy nagyon érdekes interjú témát hoztam nektek és egy nagyon érdekes embert.

Venesz Piroskáról van szó, aki a Pillantó kutya alapítványi óvoda és tanuló csoport alapítója és fenntartója.

Interjú Venesz Piroskával

Kasza Tamás:

Az első kérdésem az, hogy miért Pillantó kutya?

Venesz Piroska:

Sziasztok, hát ez nagyon egyszerű. Soha nem szerettem volna óvodát nyitni. Ugyanúgy, ahogy a Tamás, én is körbenéztem, hogy oké, ha az Áron 3 éves lesz, akkor hova vigyem? Megmondom őszintén, hogy nagyon elkeseredtem, mert ismertem a technológiát. Ha sír, elesik vagy bármi történik, akkor azt szerettem volna, hogy ember módjára bánjanak vele, szóval elkezdtem az ovit a 0-ról. Az első 5 gyereknek azt mondtam, hogy ez a tiétek és mivel a tiétek, megmondhatjátok, hogy mi legyen a neve. Jött minden ilyen, hogy napsugár, Micimackó meg egyéb ezer éve elnyűtt nevek. Valaki bedobta azt, hogy pillantó kutya. Mindenki úgy emlékszik, hogy az Áron volt. Padlót fogtak tőle, úgy nevettek, hogy leestek a székről. Szerintem egy nagy meg nem értésből származik, de azóta is nagyon hűek maradtunk a névhez. Mindig van egy kutyusunk, aki segít a beszoktatásban. Ha olyan a gyerek, aki nem szívesen jön oviba, akkor őt először kivisszük a kutyához és egy 5-10 perc után simán bejön a csoportba.

Kasza Tamás:

Az apropója annak, hogy itt beszélgetünk az két dolog. Az egyik, hogy elkezdtél videókat készíteni a Facebook oldaladon és a Youtube csatornádon. A másik pedig, hogy a gyerekeket, akik viszonylagosan gazdag szülők gyerekei, elvittétek, hogy megnézzenek szegénységben élő gyerekeket. Ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet, mert ez engem nagyon érdekel. Ez miért volt? Mi volt belőle a tanulság?

Venesz Piroska:

Igen, ez valóban nagyon érdekes volt. Onnan kezdődik az egész, hogy nagyon nagy bajban voltam, amikor anyuka lettem, mert fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni. Keresgettem, keresgettem és valaki a kezembe nyomta az Út a boldogsághoz füzetet. Elolvastam, megtetszett és arra gondoltam, hogy ha ezt alkalmazom, akkor lehet, hogy nem kell verni a gyereket. Féltem attól, hogy rossz anyuka leszek, mi lesz, ha drogozni fog, szóval végig pörgött előttem az élet. Ebben van egy két pont, hogy jó példát kell mutatni, tisztelni kell másokat, segíteni kell nekik.

És hogy pontosan honnan is jött ez a projekt...10 évvel ezelőtt volt Miskolcon egy óriási árvíz. Akkor fölhívtam néhány barátomat, hogy figyelj, gyere, nézzük meg hogy tudunk-e segíteni. Lementünk egy csomó ruhával meg élelmiszerrel és nagyon sokat tudtunk segíteni, egész nap ott voltunk. Pakoltunk, embereket mentettünk, enni adtunk nekik. Ide mi lejártunk négyszer-ötször. Közben megismerkedtem egy emberrel, aki Edelényben dolgozik, ahol 800 hátrányos helyzetű gyereket tanítanak. Ültünk a székben, folytak a könnyeink, olyan dolgokat mesélt. Azt mondtuk, hogy ha tudunk, akkor segítünk. Ez akkor nyáron volt és Karácsonykor már egy autóval mentünk, vittünk játékokat.

Azóta minden évben megyünk és viszünk mindent konyhabútortól kezdve, gyerekruhán át, élelmiszerig. Teljesen mindegy mit viszünk, mert akkora a szegénység, hogy ott a gyerekeket a szüleik kényszerítik arra, hogy menjenek fát lopni az erdőbe vagy menjenek lopni a boltba, mert nincs pénzük ételt venni. Szóval innen a barátság és igen, mondhatjuk, hogy a mi gyerekeink módosabbak. Bejönnek a suliba és mondja, hogy nézd Piri, nekem ilyen iPhone-om van a tiéd milyen? Nagyjából itt tartunk. Nem mindenkinél, de azért sokan el vannak eresztve. Aztán egyik délután, amikor a huszadik ilyen iPhone-os történetet hallgattam végig, akkor mondtam nekik, hogy az életnek van egy másik oldala is. Mi lenne, hogy ha elmennénk Edelénybe?

Amikor megérkeztünk, akkor nagyon meglepődtek. A kollégiumban végig vezettek minket a roma gyerekek, akikről félig le volt szakadva a ruha, de elképesztő kedvesek voltak velünk. Azt a tisztaságot és azt a rendet nem láttuk még sehol. Ott voltunk két és fél órát és a mi gyerekeink szinte egy szót se szóltak annyira meg voltak lepődve. 6-tól 12 évesek voltak, az ottaniak pedig 6-tól 15 évesek. Ezeknek a gyerekeknek semmijük sincs. Akkor esznek, amikor bent vannak a kollégiumban. Kimentünk az udvarra, ott játszottak egyet közösen, majd elindultunk vissza. A gyerekek nagyon megköszönték, hogy ezt megmutattam nekik. Azt mondták, hogy ilyet még sosem láttak. Már másnap mondták, hogy Piri én hozom a ruháimat, hozom a játékaimat, amik már nem kellenek és azóta is folyamatosan adományoznak. A szülők is nagyon boldogok voltak. Szülőként gyakran azt gondoljuk, hogy ha veszünk tárgyakat a gyerekeinknek, akkor minden jó lesz, de ez nem így van sajnos. Persze, hogy jó én is szeretem, de ez kevés. Picit azt érzem, hogy helyre billent náluk az egyensúly. Ezt a támogatást utána egy kicsit kibővítettük. A kollégiumban összesen 18 gyerek él, akik abszolút hátrányos helyzetűek. Meghívtuk őket a Pillantó kutyába, hogy nálunk legyenek egy hétig. Először láttak metrót, villamost, mozgólépcsőt. A gyerekeink pedig vendégül látták őket, segítettek, úgyhogy nagyon jó volt. Ezt szerintem jövőre is meg fogjuk tartani. Egyetlen feltétel volt, hogy csak olyanok jöhettek, akik jó tanulók és ez is nagyon jó példa volt a mi gyerekeink számára. Ők is jó tanulók, de azoknak a gyerekeknek semmijük sincs. Nincs ceruzájuk, nincs füzetük, kölcsön adják egymásnak a könyveket és ettől függetlenül vagy ennek ellenére kitűnő tanuló a legtöbb.

Én is úgy nőttem fel, hogy nagyon szegények voltunk és mindent magunknak teremtettünk meg. Nekem természetes volt, hogy hazamentem a suliból és mentem állatokat etetni. Nyilván akkor ennek nem örültem gyerekként, de most már nagyon hálás vagyok, hogy megtanítottak a szüleim dolgozni, mert ez egy nagyon-nagyon fontos dolog.

Kasza Tamás:

Az óvoda most már huszon x éves, ugye?

Venesz Piroska:

Igen, 21 éves.

Kasza Tamás:

Ez azt jelenti, hogy akik nálad megfordultak, ők már felnőttek, huszonpár évesek. Milyen visszajelzések vannak?

Venesz Piroska:

A tavalyi év elég nehéz volt a covid miatt és akkor el is keseredtem. Pont azt nézegettem, hogy mit is csinálnak a régi ovisaim. Mindig visszajeleznek, sőt van, aki rendszeresen visszajár beszélgetni velem, pedig tényleg csak az oviban találkoztunk. Rendszeresen vannak Én is a Pillantóba jártam találkozók. Ilyenkor összejövünk, főzünk valamit, beszélgetünk, társasozunk és beülünk az oviba, ami egyébként nagyon viccesen szokott kinézni. Nagyon büszke vagyok rájuk. Amit biztosan tudok, hogy senki nem drogozik, nem is nagyon isznak, nagyon sokan mentek főiskolára, de nagyon sokan olyan munkát vállaltak, ahol azért dolgoznak, hogy másoknak segítsenek. Azt gondolom, hogy sikerült adni nekik valamit az elején. Nagyon szeretnek segíteni, bármit is kérek mondjuk a Facebook-on vagy telefonon, akkor mindig jönnek. Azt gondolom, hogy a szülőkkel együtt sikerül kialakítanunk egy olyan rendszert, amire azt mondhatod, hogy ez egy 100%-os dolog. Ha ide hozod, akkor valószínű, hogy jó úton fog haladni.

Kasza Tamás:

Tartasz gyereknevelési szemináriumokat is, amin én is voltam. Arra külsős is mehet, vagy csak az, akinek a gyereke hozzátok jár?

Venesz Piroska:

Leginkább külsősöknek van. Ahogy említettem, én nagyon megijedtem, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Az akkori főnököm adott egy csomó könyvet és azt mondta, hogy na Piroska, akkor ennek kellene nekiállni. Volt egy barátnőm is, akinek 3 gyereke van, ő volt az, akit mindig fölhívtam, hogy Szilvia, nem tudom mit csináljak. Tudom milyen érzés az egy szülőnek, amikor nem tudod, hogy mit csinálj. Szóval azért gondoltam, hogy segítek ezekkel az előadásokkal, szemináriumokkal, mert néha csak a megerősítés kell nekik. Biztos vagyok benne, hogy mindenki a legjobb szándéka szerint neveli a gyerekét és mindenki a legjobbat szeretné neki, de ebbe becsúsznak hibák. Én is tudom, hogy vannak olyan pillanatok, amikor vagy ütök egyet, vagy inkább kimegyek és körbe nézek kicsit. Borzasztónak tartom, amikor egy szülő megüti a gyerekét, de az a helyzet, hogy ez sajnos megtörténik. Sőt, értékelik. Ilyen vagy, olyan vagy, ez nem fog menni, az nem fog menni. Ez még rosszabb. Csomó olyan hiba, amit, ha veled csinálnának, akkor azt mondanád, hogy tudod mit? Akkor én most leléptem. Én ezt csinálnám néhány gyerek helyében.

Kasza Tamás:

Mikor lesz ilyen szeminárium?

Venesz Piroska:

Most a covid miatt minden felborult. Egyelőre videókat csinálok, mert eddig nem jöhettek be az intézménybe. Ha fennmarad ez a helyet, akkor augusztusban biztos szervezünk egyet még az iskolakezdés előtt. Szóval augusztus vége felé lehetséges.

Kasza Tamás:

Számon tartod az összes gyereket, aki valaha megfordult nálad?

Venesz Piroska:

Képzeld igen. Rengeteg fénykép van meg videó és én ezeket nagy szeretettel őrzöm. Meg ugye a szülőkkel meg is szoktuk osztani, úgyhogy nagyjából képben vagyok igen.

Kasza Tamás:

Mennyi gyereket jelent ez?

Venesz Piroska:

Kb. kétszáz.

Kasza Tamás:

Mik a terveid?

Venesz Piroska:

Mindenképpen folytatjuk. Előbb-utóbb szeretném úgy átadni valakinek, hogy lehessen másolni. Voltak már erre jelentkezők Erdélyben, Budán, Veszprémben. Reméljük, hogy valaki ezt tényleg komolyan veszi. Nagyon komoly érdeklődés van a kínaiak részéről is. Időközben sok kínait felneveltünk és megtanítottunk magyarul. Rájöttek, hogy nagyon jó az, amit csinálunk.

Kasza Tamás:

Mondasz erről pár szót? A férjed mondta, hogy a kínaiaknál szokás, hogy kirakják a gyereket x időre valahova. Ez miért van?

Venesz Piroska:

A kínaiaknak nagyon kegyetlen törvényeik vannak én nem szeretnék ott élni. Az ő elmondásuk szerint is így van. Akik itt élnek Budapesten, ők “felszabadított” kínaiak. Azért helyezik el máshol a gyerekeiket, mert régebben Kínában volt egy ilyen törvény, hogy csak kettő gyereked lehet. Ha több volt, akkor elvették. Az egyik család, akivel dolgoztam, nekik volt két gyerekük Magyarországon, kettő pedig Kínában, mert csak így tudták megoldani. Ilyenkor a nagymama vagy valamelyik rokon neveli őket. A másik, hogy az ő kultúrájuk nagyon más, ők nem mutatnak egyáltalán semmilyen érzelmet. Nincs se kézfogás, se puszi, se ölelés. Képzelj el egy olyan anya-gyerek viszonyt, ahol nincs ölelés. Nálunk több kínai gyerek is lakott, mi tanítottuk meg őket magyarul. Én elég közvetlen vagyok, meg szoktam simogatni a fejüket, átölelem és ezt látták a kínai anyukák. Eleinte megrémültek, aztán látták, hogy a gyerek nagyon jól kezd el fejlődni, nagyon szociális lett. Képzeld el, hogy az anyukák elkezdtek kérdezősködni, hogy én ezt hogy csinálom? Nálam lakott egy kisfiú, akihez jött az anyukája, hogy elbúcsúzzon, mert pár hónapra Kínába ment. Az anyuka rám nézett én meg olyan arcot vágtam, hogy nehogy már, hogy elmész ilyen sok időre és nem öleled meg a gyerekedet. Átment neki az üzenet, mert átölelte. Életében először. Azóta nem azt mondom, hogy ölelgetik egymást, de megengedik. Most nagyon kérdezgetik, hogy hogyan tanítottuk őket, mi ez a módszer? Tudunk-e több kínait befogadni?

Kasza Tamás:

Szerveztek tanulási tanfolyamot is a gyerekeknek?

Venesz Piroska:

Igen, most is lesz egy augusztusban. Jöhet bárki. Két napos, ott lesz nálunk a Pillantóban.

Kasza Tamás:

A másik, ami még így a végén eszembe jutott...mondtad, hogy a kínaiak mindent megtesznek, hogy a gyerekeik sikeresek legyenek. A magyaroknál valahogy ez, hogy a gyerek legyen sikeres nincs meg. Te ezt hogy látod?

Venesz Piroska:

Igen, azt látom, hogy a kínaiak úgy nevelik a gyerekeiket, ahogy engem neveltek. Nem volt kérdés, hogy segíteni kell. Egyrészt az van, hogy bármit kifizetnek, másrészt a gyerekek dolgoznak. A fiú, akiről meséltem, ő az apukája mellett dolgozott. Rengeteg pénzük volt, mégis csak minimálbéren volt bejelentve, mert elvégezte az egyetemet és nagyjából annyiban tudott hozzájárulni az üzlethez. Elkezdte csinálni a saját ötletét, megnyitotta az egyik üzletét a Rákóczi úton és ő is úgy dolgozik, ahogy a szülei, reggel 8-tól este 9-ig. Azóta 10 üzlete van már. Tudom, hogy nem a szülei csinálták, hanem ő, mert azt mondták neki, hogy gyere, nézd meg hogy megy a munka. Utána, ha van valami ötlet, akkor picivel támogatunk. A kisebb gyereküket is rendszeresen befogják dolgozni. Én ezt hiányolom a magyar szülőknél, mert valami félre ment a szabadsággal kapcsolatban. Azt gondolják, hogy a gyerekek szabad lények, azt csinálhatnak, amit akarnak. Ez egy nagyon nagy hülyeség, mert a szabadságon kívül sok minden más is van, amit, ha nem tanítunk meg nekik, akkor nem lesznek boldogok. Ezek a gyerekek viszont, akik dolgoznak, amikor letesznek valamit az asztalra, akkor büszkék magukra. Szerintem ez a nagy különbség.